Rockhaven

Ilyen is létezik! Eddig én nem hallottam hasonlóról, pedig már egy ideje működnek ilyen second-hand mp3 boltok. Ez elsőre nem hangzik rossznak, persze nem mindegy kinek a szemszögéből nézzük. Ezzel a tevékenységgel foglalkozó cégeknek és a magánszemélyeknek, akik adják-veszik e fájlokat, hát nekik biztosan jó. A lemezcégeknek és az mp3 formátumú dalokat újan értékesítő áruházaknak már nem annyira. Szóval a helyzet az, hogy az RIAA (Recording Industry Association of America) felszólította a ReDigi nevű céget – amely fórumot biztosít magánszemélyeknek, hogy eladják használt mp3 dalaikat – hogy hagyjon fel tevékenységével. Az RIAA követeli, hogy a cég szüntesse be jogsértő tevékenységét és mutasson be egy beszámolót az eddigi értékesítésekről és az általuk generált bevételekről, továbbá perrel is fenyegeti azt (a jogszabályban rögzített, maximum 150 000 dollárig terjedő összegig, jogsértésenként). A szövetség szerint a cég szerzői jogot sért. Az amúgy engedi, hogy egy jogvédett termék tulajdonosa eladja azt, de digitális tartalmak esetében természetesen nagy vita van arról, hogy egy mp3 fájl megvásárlása esetén a licensz is a vevőhöz kerül-e, értékesítheti-e azt és hogyan kell történnie az eladásnak. (Tökéletesen mutatja, hogy mennyire elavult a jelenlegi szerzői jogi szabályozás és nem tudja kezelni a digitális kor kihívásait.) Ahhoz ugyanis már nincs joga senkinek sem (megfelelő engedélyek hiányában), hogy másolatot készítsen az eredeti felvételről és azt eladja (és végül persze meg kell semmisíteni az eredetit, mert annak már nem szabad nálunk lenni, mert ugye eladtuk). Itt igazából az eladó általi másolatkészítés az, ami nem szabályos, nem az eladás. (Egyáltalán mi számít másolatnak a digitális korban? Ez már nem határozható meg olyan könnyedén, mint előtte.) Szinte minden jogásznak más a véleménye, egyesek szerint viszonylag szilárd jogi alapokon áll a ReDigi modellje, mások szerint pedig szükségük lenne egy engedélyre a jogtulajdonostól, hogy másolatot készíthessenek a dalokról. Ha végül a jelenlegi ReDigi modell legálisnak ítéltetik, akkor ez jelentősen módosíthatja a digitális zeneértékesítés piacának viszonyait. Érthető módon ez nem tetszik az RIAA-nak. Véleményem szerint alapvetően pont erről van szó. Az RIAA-nak nem hiszem, hogy a szabályok betartatása, illetve a szerzői jogok védelme a legfőbb célja ez esetben, sokkal inkább egy veszélyes cég és modelljének eltüntetése a piacról, vagyis az általa képviselt lemezipari cégek érdekvédelme. Persze a valószínűleg a ReDigi sem szent, fogadok rá, hogy több módját is ismerik, hogyan használják ki az mp3 formátum nyújtotta lehetőségeket és a jogi szabályozás hiányosságait. Kíváncsian várom a két fél birkózásának az eredményét!

A Red Hot Chili Peppers ugyan nem talált ki teljesen új dolgot, de talán a legátfogóbban ők valósították meg ezt a mainstream zenekarok közül. A lényeg, hogy minden egyes koncertjük hanganyaga megvásárolható már néhány nappal az adott fellépés után. Ez egy új kezdeményezés, a november 7-ei londoni koncert került először rögzítésre, az ajánlat pedig az I’m with you turnéra vonatkozik. Minden esetben profi, kevert felvételekről van szó. Az anyagok három formátumban érhetők el: mp3, FLAC és Apple lossless. Eddig a nemrégiben véget ért brit körút hanganyagai vehetők meg, mp3-ban 9,95 dollárért, a másik kettő formátumban 12,95-ért. Amúgy ez egy remek húzás, én szívesen venném meg olyan koncertek hangfelvételeit, amiken ott voltam. Ugyan minden zenekar ad ki időnként hivatalos albumként koncertfelvételeket, de nem sokat és azokhoz a többség nem kötődik érzelmileg (de sokan megveszik, mert az van). Így viszont olyan fellépések anyagait lehet megvenni (persze ez nem zárja ki, hogy az esetleges hivatalos koncertalbumot, illetve több ilyen honlapon kínált anyagot is megvegyünk), amihez élmények fűznek és természetesen mindenkinek az az igazi koncert, amin maga is ott volt. Nem is beszélve arról, hogy nem sok pénzbe kerül ezeknek a felvételeknek az elkészítése és viszonylag kisszámú értékesítésnél is lehet kaszálni. Amúgy a nyáron már újítottak egy nagyot Red Hoték, amikor is az egyik európai koncertjüket moziban is közvetítették, néhány órával az élő koncert kezdete után. Erről részletesebben itt olvashatsz.

Nemrég a Grammy díjas zenész és producer, Chris Vrenna is kiszállt Marilyn Manson bandájából (sokaknak a Nine Inch Nails egykori tagjaként lehet ismerős), hogy saját projektjeire tudjon koncentrálni. Vrenna még 2004-ben került képbe Mansonnál, amikor is a sérült Ginger Fish-t helyettesítette a dobokon, majd mikor ő visszatért, az épp kilépő Madonna helyét vette át szintetizátoron és állandó tag lett. 2011 februárjában Ginger is kiszállt, ekkor ismét a dobos szerepét vette át, végül pedig ő is elhagyta a zenekart. Amúgy ez az utóbbi években nagyon jellemző Marilyn Manson, mint zenekarnál, az egyfajta átjáró ház lett. Jelenleg Mansonon és Twiggy-n kívül egy bizonyos Fred Sablan (basszusgitár) az állandó tag. A banda nyolcadik nagylemeze Born Villain címmel az eddigi tervek szerint 2012 februárjában jelenik meg. Ezek után március közepén négy koncertet adnak Japánban, ami valószínűleg már a lemez turnéjának a része lesz.

A jövőre június 8 és 10 között megrendezésre kerülő Novarock-on fellép a Mastodon is. Az, hogy ezen kívül hol fognak még játszani az idő tájt Európában, még nem ismert. De ahogy egyre több nagy fesztivál jelenti majd a be a fellépőit, többet tudunk, illetve eközben majd a Mastodon honlapján is megjelennek a helyszínek. Idén nyáron a Sonisphere utazófesztiválnak köszönhetően sokat voltak Európában, ez időben már belenyúlt a magyar fesztiválszezonba is, így sikerült őket Tokajba hozni. Kérdés, hogy most meddig maradnak (általában addig nem szoktak a zenekarok), vagy esetleg majd visszajönnek-e a nyár második felében. Szerintem amúgy egy magyar koncert nem valószínű, akik látni akarják őket, irány Nickelsdorf. Bár az nem lesz olcsó, a ticketexpress-nél 137,5 € egy belépő. További húzónevek a manapság már új lemezét készítő Metallica és Slayer, aztán a Machine Head, a Killswitch Engage és a Hatebreed. Természetesen további nevek várhatók még. Engem idáig a Mastodon és a Hatebreed hoz lázba. Amúgy már a legnagyobb magyar fesztiválok esetében is megkezdődött a jegyeladás, a karácsonyig tartó első lépcsős értékesítés esetében a Hegyaljára 14 900 Ft, a VOLT-ra 20 900 Ft egy bérlet. Jelentős drágulás a 2011-es árakhoz képest. Ők neveket viszont csak február-március körül szoktak bejelenteni. Várjuk!

A Metallica és Lou Reed Lulu névre hallgató közös lemeze a megjelenés második hetének végére már le is csúszott a Billboard 200-as listájáról (október 31-én jelent meg). Ez sejteti, hogy üzletileg nem lett akkora dobás, de az előzetes várakozások számoltak is ezzel, amik 12-15000 darab értékesítését várták az első héten. Aztán ebből végül is 13 000 példány lett, a második héten pedig 3000 ment el (csak USA). Ez azt tekintve nem meglepő, hogy már a megjelenés előtt milyen hevesen támadták főleg a Metallica rajongók a lemezt. Én magam egyik előadót sem ismerem alaposan, sőt Lou Reedet szinte egyáltalán nem, így elemzést nem tudok írni erről az albumról, de pont annak köszönhetően, hogy egyiküket sem ismerem annyira, talán elfogulatlanul, új szemszögből tudok mondani egy-két gondolatot az együttműködésükről (nem a dalokról, azok milyenségéről, minőségéről). Mivel kettő, egymástól nagyon távol álló zenei és szellemi világ találkozott, így borítékolható volt, hogy egyik fél rajongói sem lesznek oda a végeredményért, és ez leginkább a Metallica táborára igaz (az meg kérdéses, hogy Lou Reed esetében beszélhetünk-e rajongótáborról). Mindezt minden bizonnyal a zenészek is sejtették már előre. Biztos vagyok benne, hogy tudták mit csinálnak, és mit akarnak elérni a lemezzel, milyennek akarják azt. Ezek után megállapítható, hogy egyáltalán nem az vezérelte őket, hogy a rajongók kedvére tegyenek, hanem valami újat hozzanak létre, új területeken kalandozzanak. A rajongók többsége nehezen veszi a változásokat, főleg az ilyen nagyokat. Lehet, hogy szerencsésebb lett volna valami fedőnéven kihozni az albumot, de egy projektért nem biztos, hogy érdemes új nevet létrehozni, főleg, hogy az emberek akkor is a Metallicához mérnék az eredményt a tagok miatt. Ez jól mutatja azt, hogy a Metallica be van szorulva bizonyos műfaji határok közé és a rajongói elégedetlenek, ha nem azt kapják, amit megszoktak, ami az ő szemszögükből érthető (bár a zenekar hangsúlyozta, hogy ez nem Metallica sorlemez lesz, szóval illene külön kezelni). Ugyan a zeneüzlet a legtöbb esetben az igények kielégítéséről szól, de néha azért előfordul, hogy egy zenekar csak úgy a kedvére való zenét ír és az meg majd kiderül, hogy az mennyi embernek tetszik. Ahogy Lars Ulrich nyilatkozta az albumról: „nem való mindenkinek, de szerintem egy fantasztikus lemez.” Egy atomfizikáról szóló könyv sem való mindenkinek, ami attól még lehet zseniális, de biztos zavart okozna az olvasótábor körében, ha pl. Stephen King előállna eggyel. Elvileg a Metallica is nagy újítóként indult annak idején, addig nem létező stílussal, csak az sokaknak tetszett. Persze azóta a banda neve egybeforrt a thrash metallal, a tagok sem egyszerű tagok már. Bármihez is fognak, a Metallica munkásságához kötik és mérik őket, nehéz elvonatkoztatni és más szerepben, zenei stílusban elképzelni őket. Amúgy az általam ismert kritikák mindegyikében a Metallica oldalán állók alkottak véleményt, de érdemes lenne megismerni a másik oldal gondolatait is. De róluk nem hallani, valószínűleg mert kevesen vannak. (Szerintem Lou Reed kedvelői jóval nyitottabbak bármiféle zenei kalandozásra.)

Végül tehát sok mindent lehet tanulni ebből az esetből: különbözőek vagyunk, különböző elvárásokkal, célokkal (nem csak a rajongókra, hanem a zenekarok tagjaira is gondolok), így nem létezik olyan lemez, ami mindenkinek tetszik, aztán vannak még azért olyan helyzetek, amikor egy banda olyan zenét csinál, amilyet akar (mert megteheti), illetve még a Metallica név alatt sem lehet akármit lenyomni az emberek torkán. Ami biztos a Luluval kapcsolatban, hogy felborzolta a kedélyeket, szerintem már ezért megérte megcsinálni, kicsit összezavarni az embereket. Ezek után vajon mit hoz majd a Korn dubstep albuma?

A tervezett per alapja persze ugyanaz, mint eddig: szerzői jogsértés. Ebben van is valami, amint azt egy korábbi a témával foglalkozó bejegyzésemben írtam. Az ügy vége több százmilliós kártérítés is lehet, mivel a Universal több ezer, az ő dalait érintő jogsértést feltételez, amelyekért egyenként maximum 150 000 dollárt követel. Ha ez a per a Universal sikerével zárul, könnyen a Grooveshark végét jelentheti. Ez idáig a streaming oldal azzal védekezett, hogy ők nem felelősek e jogsértésekért a Digital Millenium Copyright Actnek köszönhetően. Eszerint ugyanis a Grooveshark és a hozzá hasonló oldalak védettek a saját felhasználóik illegális tevékenységeinek következményeitől bizonyos esetekben. Azonban ha a szolgáltatás tudomására jut, hogy jogsértő tartalmak vannak az oldalain, azonnal intézkednie kell és eltávolítani azokat. A Universal szerint a Grooveshark e tekintetben nem tett meg minden tőle telhetőt (illetve semmit) és erre állításuk szerint bizonyítékuk is van. A lemezkiadó azt mondja, hogy bizonyítani tudják, hogy a streaming oldal dolgozói tudatában voltak az oldalaikon megtalálható tartalmak illegális voltának, és ha ez igaznak bizonyul, akkor már nem védi a céget a Digital Millenium Copyright Act. A lehetséges következmények, eredmények között említeni kell azt is, hogy esetleg licensz szerződést köt (kártérítés fizetése mellett) a két fél és a jövőben ilyen módon a Universal is részesedik a bevételekből. Erre már volt példa 2009-ben, mikor az EMI perelte a szolgáltatót. Azóta vele és több független kiadóval is van szerződése a Groovesharknak.

Az 1971. november 8-án megjelent Led Zeppelin remekmű 1987 után ismét felkerült a Billboard 200-as albumlistájára. A 45. héten (november 7-13.) 3600 darabot adtak el belőle, ezzel a 166. helyet szerezte meg. Ez elsősorban a megjelenés 40. évfordulójának köszönhető, amely kicsit megdobta az eladásokat az azt megelőző heti 980 darab után. Az album digitális formában az Amazonon 5,99, az iTunes-on 6,99 dollárért vásárolható meg. Az 1971-es kiadásakor a IV Amerikában a Billboard második helyén nyitott és négy hetet töltött ebben a pozícióban, Nagy-Britanniában természetesen az első helyen debütált és 62 hetet volt a listán. Csak az USA-ban 23 milliót adtak el a rockzene egyik legnagyobb hatású albumából, amelyet csak Michael Jackson Thrillere és a The Eagles Their Greatest Hits (1971-1975) című lemeze előz meg az örökranglistán. Kanadában 2, Nagy-Britanniában 1,8 millió kelt el belőle, világszinten pedig összesen több mint 32 millió (2010. januári adat).

A sokak által egyszerűen csak utált (esetleg irigyelt) Justin Bieber korunk egyik megkerülhetetlen popzenei produkciója, bizonyos tekintetben Lady Gaga-val is egy súlycsoportban említhető. A negatív hangok többsége persze a fiatal felnőttek, illetve felnőttek csoportjából kerül ki, ez nem is meglepő, de maga a termék nem nekik készült, hanem a tinédzsereknek (főleg a lányoknak), ők pedig annak rendje és módja szerint imádják azt. A náluk idősebbek pedig kitűnően végzik azon feladatukat, hogy beszéljenek róla és leszólják az énekest, ezzel is reklámozva őt. Amúgy egy ilyen produkció esetében sosem a zenén van a legnagyobb hangsúly, így ha csak azt értékeljük, elemezzük számos egyéb, annál fontosabb területet kihagyunk. Megkockáztatom, hogy az előző generációk kedvenc zenekarairól is hasonlóan lesújtó véleménnyel voltak az akkori felnőttek. Ez a dolgok rendje. Hogy kevésbé szubjektív dolgokról is szó essék, e fiúnak november 1-jén jelent meg a második stúdiólemeze Under the mistletoe címmel, természetesen első helyen nyitott a Billboard 200-on, 210 000-es első heti értékesítéssel. 2010-ben kiadott első lemeze is listavezető volt és 283 000 darabot adtak el belőle egy hét alatt. Új albumából valószínűleg még sok el fog fogyni, mivel közeleg a karácsony (azt nem is véletlenül adták ki most). A nemrégiben tartott MTV EMA díjátadón őt választották a legjobb férfi (?) előadónak, persze az ilyen díjak szakmai (inkább marketing) értékéről egy külön bejegyzésben is lehetne értekezni. A Facebook oldalát több mint 37,7 millióan lájkolták, ezzel maga mögött tudhatja pl. Beyoncét, Britney Spears-t, Katy Perry-t, a Coldplay-t és Madonnát is (bár ez köszönhető a rajongótábor összetételének, életkorának is). Amiben viszont egy lapon említhető a jelen legnagyobb pop attrakciójával, Lady Gaga-val, az az, hogy Jusitn Bieber nemrégiben elsőként érte el a kétmilliárdos nézettséget a Youtube-on (az egy milliárd Gaga nevéhez fűződik), átlagban havi 94 milliós letöltéssel. Ez a két milliárd természetesen az összes videójára együttesen értendő, és nem azt jelenti, hogy két milliárdan látták, hanem, hogy ennyiszer töltötték be a videóit, pl. a Baby-t 659, a Never say nevert 278, a One Time-ot 275 milliószor. A Youtube-on egy „j” betűt beírva (az előzőekből is következően) már Bieber javaslatokat dob ki, a Google-ba „ju”-t beírva is csak a Juventus előzi meg. Harmadik nagylemeze sem fog sokat váratni magára, az már 2012-re be is van tervezve. Így kell ezt csinálni, addig ütni a vasat, amíg meleg.

FRISSÍTÉS: Az Under the mistletoe című lemezből 2011 végéig összesen 1 245 000 darabot adtak el az USA-ban (ezzel a 8. legjobban fogyó album volt).

Néhány nappal ezelőtt jelentette be a Billboard, hogy új szabályokat vezettek be a tekintetben, hogy mi számít bele egy új album, illetve single eladási mutatóiba. A rendszer november 21-én lép életbe, az azutáni megjelenésekre vonatkozik. Az irányelvek szerint a megjelenés utáni négy hétben a 3,49 dollárnál olcsóbban értékesített albumok nem számítanak bele az eladási mutatókba, így a Billboard listák összeállításánál sem veszik figyelembe azokat. A single-k esetében ez a küszöb 39 cent és a megjelenés első három hónapjára vonatkozik. (A közlemény konkrétan nem említi, de valószínűleg a digitális formátumra vonatkozik a változás.) A 3,49 dolláros küszöb választására két indokot adott a Billboard: egyrészt ez kb. fele annak az összegnek, amibe egy digitális album kerül a kiskereskedőknek (átlagban 7,5 dollár), másrészt pedig mert az öt legnagyobb kereskedő (Walmart, Amazon, iTunes, Best Buy és Target) árazási politikáját ez nem befolyásolja, mivel azok új albumokat általában nem kínálnak ilyen alacsony áron az említett időszakban. Egy ilyen eset azonban pont a közelmúltban mégis előfordult és ez volt, ami gondolkodásra és végül változtatásra késztette a Billboardot. Ez pedig a nagy port kavart Amazon akció volt a májusban megjelent Lady Gaga lemezen, amikor is az online boltban két teljes napon keresztül 99 centért lehetett megvenni az albumot. Ennek hatására az Amazon az első héten 440 000 darabot adott el belőle mp 3 formátumban (ebben benne vannak a normál áras értékesítések is), ennek meghatározó része valószínűleg 99 centes áron történt. Ez az akció így jelentős mértékben megdobta a Born this way első heti eladásait, az ennek köszönhetően érte el az 1,11 milliós eredményt (csak USA), a nélkül valószínűleg több százezer példánnyal kevesebb fogyott volna. Amit még fontos megjegyezni, hogy ez az akció az Amazon önálló kampánya volt, ő rendes nagykereskedelmi áron, 8,4 dollárért vette meg a digitális albumot a kiadótól, tehát a lemezcég és az előadó bevételét ez nem rontotta. (Erről részletesebben itt olvashatsz.) A Billboard ezzel a lépéssel minden akarata ellenére lehetséges, hogy belenyúlt a piacba és új irányelvei bizonyos albumok esetében befolyásolhatják az árazást. De mondjuk az előbbi Amazon példában az akció lényege a reklám volt magának az online boltnak és odacsapni a konkurenciának, az árazásnál nekik nem szempont, hogy úgy az eladások majd az beleszámítnak-e a Billboard 200 összeállításába. A kiadóknak persze ez fontos, de azok meg nem szólhatnak bele, hogy a kiskereskedő milyen áron kínálja a portékáját. Az új rendszer véleményem szerint kisebb konfliktusok forrása lehet a lemezcégek és a kiskereskedők között, de mivel az ilyen jellegű akciók (nagyon népszerű előadó lemeze ilyen olcsón) nem gyakoriak, így nem hinném, hogy komoly problémákat okozhatna.

Helyi idő szerint szerdán délután Los Angelesben a Google leleplezte új zeneszolgáltatását, a Google Music-ot. Ezzel, ha kicsit megkésve is, de beszállt az online zenebizniszbe olyan vetélytársak mellé, mint az iTunes, az Amazon vagy épp a Spotify. A Google boltja lényegét tekintve nagyon hasonló az iTunes store-hoz és az Amazonhoz, de itt már nagy hangsúly van a közösségi szolgáltatásokon, a közösségi élményen is. A megosztás központi elem, dalokat lehet megosztani a Google+ segítségével, illetve e-mail-en keresztül is. Az így közzé tett számokat mások egyszer, ingyen meg tudják hallgatni. Az elején rengeteg ingyenes és exkluzív, eddig sosem hallott tartalom is megjelenik, mint pl. hat eddig ki nem adott Rolling Stones koncertfelvétel, egy öt számos élő EP a Coldplay-től, további élő felvételek Shakira-tól, a Pearl Jamtől vagy a Dave Matthews Bandtől és Busta Rhymes új albuma is itt debütál. (A Rolling Stones és Coldplay anyagok nem teljesen ingyenesek.) Az árszabás alkalmazkodik a konkurenciához, egy dal általában 1,29, egy album pedig 10,99 dollárba kerül. Fizetéshez a megszokottakon kívül használható lesz nemsokára a havi telefonszámla is a T-Mobile-lal való együttműködésnek köszönhetően. A Google Musicba integrálva megtalálható a Google cloud szolgáltatása is, tehát a felhasználók egy szerveren tárolhatják dalaikat, onnan lejátszhatják és vissza le is tölthetik azokat. Mindenki 20 000 dalt tárolhat ingyenesen, a katalógus ahonnan válogathat, pedig kb. 13 millió zeneszámot tartalmaz. Eddig a nagykiadók közül csak a Universallal, a Sony-val és az EMI-jal (időközben felvásárolta az előző kettő, erről itt olvashatsz) van szerződésük, de gondolom szeretnének a Warnerrel is egyezséget kötni. Ami még megkülönbözteti a Google Music-ot vetélytársaitól, hogy széles kínálattal rendelkezik független kiadó katalógusából is, illetve a teljesen független zenészeknek adott a lehetőség, hogy saját dalaikat feltöltsék az áruházba és értékesítsék. (Ezzel persze sok problémát is nyakába vesz a cég, ugyanis a tervezett földrajzi bővítéssel rengeteg ügyfele lesz, azok szerződéseit, a royaltikat, a panaszokat és a visszaéléseket kezelni nem lesz egyszerű.) Emellett minden előadónak adva van a lehetőség, hogy létrehozhassa saját Facebookhoz, illetve Myspacehez hasonló oldalát, így is kapcsolatot teremteve rajongóival. Az áruház egyelőre csak az USA-ban érhető el szabad regisztrációs rendszerben, de akik értenek az informatikához, biztosan ki tudják játszani a rendszert és kipróbálni a Google Music-ot már most.

A hétfői cikk folytatásaként ma tehát az újabb (1990-ben vagy azután albummal jelentkező), illetve saját kedvenc és érdekesnek ígérkező zenekarok legfrissebb albumainak első heti eladási mutatóról olvashattok. Előbb az újabb bandák:

Ugyan Lil Wayne és Eminem nem zenekar, de mindenképpen érdemesnek tartottam belerakni őket a táblázatba eredményeik miatt. Itt is találni igen szép eladási mutatókat, ugyanúgy, mint a régi bandáknál. Egy átlag zenefogyasztónak ugyan általában nincs kedvenc énekese, vagy zenekara, éppen azt hallgatja, amit a rádióban játszanak, de úgy néz ki sokaknak van azért kedvence, akinek a lemezét meg is veszik. Főleg a rock, illetve metal zenét kedvelőknél jellemző, hogy ők zenekarokat hallgatnak és nagyobb eséllyel is veszik meg a lemezeiket. Az utolsó táblázat már vegyes lesz, nem törekedtem olyan jellegű csoportosításra, mint korábban, csak számomra érdekes zenekarokat válogattam össze. Az, hogy a táblázat címében nem szerepel, hogy „kereskedelmileg sikeres”, nem jelenti azt, hogy mindegyik album megbukott volna. Valószínűleg volt köztük ilyen is, de pl. a Meshuggah 11 000 eladott példánya biztosan hasznot hozott. Minden lemez egy külön eset, mindig a befektetett költségek (felvételek, gyártás, reklám stb.) mértéke határozza meg a megtérülési pontot, amely egy Meshuggah szintű (üzletileg) zenekarnál természetesen jóval alacsonyabb, mint pl. Lady Gaga-nál.

Az itt szereplő számokhoz nem hinném, hogy sokat kell hozzáfűznöm. Talán csak egy-két érdekességet, észrevételt. A Korn, Manson, Limp Bizkit és Offspring első heti eladásokat elég kevésnek érzem a korábbiakhoz képest (Manson esetében ez tette be a kaput és új kiadó után kellett néznie), úgy tűnik eljárt felettük az idő. Ami még érdekes számomra, hogy az Európában és Észak-Amerikában is széles körben ismert és népszerű Rammstein 2009-es lemezéből „csak” 22 000 db fogyott, míg az erősen rétegzenét játszó Meshuggah 2008-as albumából 11 000 db. Bár azt tekintve, hogy nagyon nehéz betörni az USA lemezpiacára, egyik sem rossz teljesítmény, különösen a Meshuggah-é.

                Az idei, az első heti eladások alapján felállított Top 3-ban amúgy Lady Gaga (1 110 000), Lil Wayne (964 000), Coldplay (447 000) az eddigi sorrend. A táblázatokból biztosan több, további kereskedelmileg sikeres album maradt ki, ha valakinek a nagy (üzletileg nagyágyú) kedvenc zenekara nem szerepel itt, akkor nyugodtan írjon kommentben és utána nézek. Alapvetően a legsikeresebb és Magyarországon is ismert zenekarok lemezeit próbáltam kiválogatni, remélem ez azért nagyjából sikerült és érdekes dolgokat olvastatok. (Minden adat forrása a http://www.billboard.biz/bbbiz/home.)

Az után, hogy a múlt héten arról szóltak a hírek, hogy újrakezdődnek a megakadt tárgyalások az EMI tulajdonosa (Citigroup) és a lehetséges vevők között, a vártnál jóval hamarabb pont került az ügy végére, már a múlt hét végén. Az EMI lemezkiadó részlegét (új albumok létrehozása, kiadása, reklámozása tartozik ide) a Universal Music vette meg (pontosabban az azt birtokló Vivendi) 1,9 milliárd dollárért, a zeneműkiadó részleget (EMI Music Publishing) pedig a Sony 2,2 milliárd dollárért. Ezek egyelőre azonban még nem befejezett adás-vételek. Mivel mindkét esetben egy néhány cég által dominált (oligopol) piacról van szó, amelyek most tovább koncentrálódnak, ezért e felvásárlásokat még jóvá kell hagynia az ilyen jellegű, piacszabályozási kérdésekkel foglalkozó szabályozó testületeknek az atlanti óceán mindkét partján. (Ha egy lemezpiacon kívülről érkező fél lett volna a vevő, akkor más a helyzet.) Szakértők szerint ez Európában fog nagyobb gondot okozni a cégeknek, illetve azok közül is a Sony-nak lesz nehezebb dolga. A legutóbbi hasonló esetben, amikor 2004-ben a Sony és a BMG lépett frigyre (egy 50-50 %-ban birtokolt közös vállalat formájában, Sony BMG), akkor is Európában volt nekik több munkájuk a jogi engedélyek megszerzésével, aztán 2008-ban pedig a Sony megvette a BMG részét, ettől fogva ismét Sony Music a cég neve. Jelenleg a szerződést még nem írták alá, a Citigroup és a Sony vezette befektetői csoport még dolgozik a szövegezésen. Az a hír járja, hogy a Sony/ATV Music Publishing (a Sony és a Michael Jackson Family Trust tulajdona) fogja menedzselni az EMI Music Publishinget, de a két cég által birtokolt szerzői jogok külön lesznek kezelve. Egy, direkt az EMI zeneműkiadójának megszerzése céljából létrehozott vállalat fogja birtokolni azokat, és a Sony David Geffennel együtt befektetőként lesz jelen, valamint a Sony/ATV menedzsment szolgáltatásokat is fog nyújtani az új cégnek. Ez már lehet, hogy annak a tervnek a része, ahogy az esetlegesen felmerülő jogi problémákat akarják elkerülni, amelyben a Sony BMG ügy korábbi tapasztalatai is sokat segíthetnek. Azért a zeneműkiadó felvásárlása a nagyobb horderejű, mert az EMI Music Publishing világszinten vezető a zeneműkiadásban, rendkívül értékes a katalógusa, amelyet a szakemberek az egyik legátfogóbbnak és változatosabbnak tartanak és több mint 1,3 millió dal jogait birtokolja (pl. Beyoncé, Drake, Jay-Z, Norah Jones, Rihanna, Prodigy, Amy Winehouse, Ozzy Osbourne, P!nk, Alicia Keys, Arcade Fire, Kanye West). Ezzel a lépéssel a Sony/ATV lenne a legnagyobb szerzői jogokat kezelő cég kb. 1,26 milliárd dolláros forgalommal - ebből 761 millió dollár az EMI zeneműkiadó révén - egy olyan üzletágban, ahol már nem sokat kell befektetni, csak a régiekből beszedni a pénzt. (A jogi jóváhagyásig ez az összeg csak feltételes.) A második legnagyobb ilyen cég, az eddig vezető Universal Music Publishing lenne 898 milliós, a harmadik pedig a Warner/Chapell Music 556 millió dolláros bevétellel.

Szakértők szerint az EMI lemezkiadó kis piaci részesedése és rossz pénzügyi helyzete miatt az USA-ban valószínűleg kevés jogi akadállyal fog találkozni a felvásárló Universal Music. Így azoknak együttes éves bevétele kb. 7,7 milliárd dollár lehet, amelyből 6,04 milliárd az övé, a többi az EMI-é. Utána következik a Sony Corp. 6,06 milliárddal (az EMI Music Publishing felvásárlását számítva 6,8 milliárddal), harmadikként, tehát az utolsó majorként pedig a Warner kicsit kevesebb, mint 3 milliárd dolláros éves bevétellel. A különbség eléggé látványos az első kettő és a harmadik között, nem lepődnék meg, ha előbb-utóbb a Warnert is megvenné valaki.

Persze vannak, akik egyáltalán nem repesnek az örömtől a felvásárlások hallatán. Leginkább a független kiadók ezek, akiknek a szakmai szervezete, az IMPALA (Independent Music Companies Association, eredetileg Independent Music Publishers and Labels Association) már lépett az ügyben és hallatja a hangját. Szerintük mostanában már több olyan üzlet is megköttetett, amik rontják az erőegyensúlyt, illetve a piacra való belépés lehetőségét ez pedig csak tetézné a bajokat. A szervezet elnöke szerint a Universal Music már így is túl nagy, nem rég pedig már kérték a megfelelő szervet, hogy vizsgálják ki a Universal és a Live Nation együttműködését. Hozzátette, hogy szerinte a Universal abban bízik, hogy bizonyos részlegeinek elidegenítéssel elérheti, hogy ne ütközzön jogi akadályokba, de az elnök szerint ez nem fog működni. Szerintem végül mindkét cég megkapja az engedélyt a felvásárlásokra, ha egy kicsit több idő és papírmunka is kell majd hozzá, de kapcsolataik révén ez nem jelenthet megoldhatatlan problémát.

Tehát az olyan legendás zenekarokat, mint a Rolling Stones (akik nemrégiben ott is hagyták az EMI-t), Beatles vagy Pink Floyd, felfedező legendás hírű kiadó lába alól kicsúszott a talaj és oda jutott, hogy el kellett adni, ráadásul két darabban történt ez meg és a konkurencia volt a vevő. Az okokról nem sokat tudok, de több zenész, hozzáértő is mondta, hogy nem szakemberek irányították a céget. Amiről még nem nagyon tudni és nagyon érdekel, hogy hogyan tagozódik be főleg az EMI lemezkiadó a Universalba, milyen viszony lesz köztük, milyen név alatt fognak megjelenni az EMI kiadványai stb. Ezekre azonban még csak később kapunk választ, előbb még véglegesíteni kell az adás-vételeket.

Korábban már többször olvashattatok arról, hogy bizonyos zenekarok hány darabot adnak el új lemezükből a megjelenésének első hetében (fizikai és digitális összesen). Ezek főleg csak a számomra érdekes bandák mostanában (elmúlt néhány hónapban) kiadott albumait jelentették, néhány alkalommal kiegészítve azokat régebbi korongjaik adataival is. Most pedig többféle súlycsoportba tartozó együttesek első heti értékesítési mutatóit fogom bemutatni két felvonásban, hogy egy átfogóbb képet kapjunk azok méreteiről, illetve arról mi a sok, mi a kevés.

Ez az első heti eladás azért annyira fontos, mert akkor van a legnagyobb érdeklődés a lemez iránt, akkor kell jól teljesítenie, hogy lehetőleg minél hamarabb megtérüljön a befektetés és így minél hamarabb profitot termeljen. Ha egy nagy költségvetésű, mainstream sikernek szánt produkció esetében rosszak az első heti eladási mutatók, akkor kicsi valószínűsége, hogy az sikeres lesz. (Sikernek én alapvetően azt értékelem, ha profitot termel a lemez, de nem mindegy, hogy mennyit és mennyi idő után. Így a siker fogalma és az eredmény értékelése kiadónként, albumonként más és más lehet.) Persze, hogy mi a jó, és mi a rossz eladási mutató, az mindig attól függ, hogy kinek a lemezét vizsgáljuk és melyik piacon. Fontos az is, hogy az első hét után sem áll le az értékesítés, csak valamelyest visszaesik, de akár egy éven belül, vagy hamarabb is átlépheti az 1 milliós határt, akár egyedül csak az USA-ban, nem is beszélve a többi piacról. Ebben a bejegyzésben tehát különféle zenekarok albumainak első heti eladásait mutatom be, amelyek sok mindent elárulnak, de természetesen teljes képet nem adnak. Az említésre kerülő albumok világszintű összeladásairól friss és megbízható adatokat találni nehéz (persze nem lehetetlen), így most ezekkel nem foglalkozom. A kiválasztott albumok esetében igyekeztem arra törekedni, hogy lehetőleg kicsi legyen a megjelenésük közötti időkülönbség, mert így lehet igazán jól összehasonlítani az eredményeket. A zeneértékesítés volumene évről évre csökken, így lehet, hogy ami rossz eladásnak számított öt éve, az ma már elfogadható. Szóval ezt próbáltam azzal kiküszöbölni, hogy az elmúlt néhány évből terméséből válogattam (2008-2011, kivéve egy esetet) és a teljesebb kép érdekében olyan albumokat is megemlítek itt, amiket már korábban önálló cikkben is. A zenekarok válogatása alapvetően két elv szerint történt: első körben olyan együtteseket kerestem, amelyek érdekelnek engem, illetve törekedtem megtalálni a manapság leginkább populáris előadókat és zenekarokat. Természetesen mindenkit nem tudok megjeleníteni ebben a cikkben, illetve minden ilyen énekest, bandát nem is ismerek (pl. az amerikai country előadókat, akik milliószámra adják el lemezeiket az USA-ban). Az adatokat csoporttokban fogom közreadni, amelyek csak az USA-ra vonatkoznak. Ugyan igyekeztem értelmesen csinálni, de ezek a csoportosítások nem mindig tökéletesek, de nem is az a lényeg, hanem a számok. Először jöjjenek a női előadók:

Amint látható, Lady Gaga kiugró teljesítményt produkált, ennek okairól, illetve hátteréről itt írtam. Az átlagos értékesítés úgy néz nagyjából 250 000 darab lehet egy ilyen énekesnél, akik többsége a fiatalokat, azok közül is a fiatal lányokat célozza meg. A következő táblázat a régebbi zenekarok első heti eladási mutatóit tartalmazza (a régebbi és újabb zenekarok csoportosításának alapja, hogy mikor jelent meg az első lemezük, 1990 előtt vagy után):

Itt már kiegyenlítettebb a mezőny (bár mondjuk az előzőnél is az, Lady Gaga-t leszámítva) és itt is találkozhatunk igen szép eladásokkal. Nekem a lista utolsó három helyén lévő zenekarok adatai kicsit meglepőek voltak, nagyobbakra számítottam. Bár az Iron Maiden ugye angol zenekar, így az USA-ban ez sem rossz teljesítmény tőlük.

A következő részben majd az újabb, 1990 utáni sikeres, illetve egyéb zenekarok (régi és új kedvencek, illetve érdekesnek ígérkező visszatérő bandák) eladásaival foglalkozom majd.

A lemezcégeket mindig is adták-vették az üzletemberek, ennek eredményeként jött létre napjainkra a négy major kiadói csoport (Universal, Sony, Warner, EMI), amelyeknek milliónyi leányvállalata működik (amiket felvásárlás útján szereztek), sok esetben pedig független kiadók katalógusát is terjesztik. Idei nagy hír volt a Warner Music értékesítése, amelynek új tulajdonosa Len Blavatnyik orosz milliárdos lett (az Access Industries tulajdonosa) 3,3 millárd dollár kifizetése után. A tranzakció eredményeként a lemezkiadó és a zeneműkiadó is a tulajdonába került, ezek (tehát a Warner Music) bevétele 2010-ben 2,984 milliárd dollár volt. A Warnerhez kapcsolódó hazai vonatkozású fejlemény, hogy a cég 2010-ben bezárta magyarországi irodáját (több kisebb közép-európai országhoz hasonlóan) és azóta csak közvetetten van jelen a magyar piacon, az mTon Kft.-vel (Magneoton) kötött szerződésük értelmében ez a magyar kiadó terjeszti a katalógusukat hazánkban. Ekkoriban az EMI-ról már tudni lehetett, hogy súlyos pénzügyi gondokkal küzd a régen szebb napokat látott, legendás kiadó. 2010-ben bejelentette a cég, hogy legalább 100 millió fontos tőkeinjektálásra van szüksége a fennmaradáshoz. Később tartozásai, törlesztő részleteinek csúszása miatt 2011-ben (ekkor a Terra Firma tulajdona volt, ők próbálták talpra állítani) a hitelezője - a Citigroup - birtokába került, amely 300 millió fonttal tervezte újratőkésíteni az EMI-t. De a bankóriás valószínűleg alapvetően nem akart beszállni a zeneüzletbe, vagy ha akart is volna, végül túl költségigényesnek (és kockázatosnak) ítélte azt és idén nyáron pályázatot írt ki az EMI-ra. Az azóta eltelt időszakban, főleg az elmúlt egy-két hétben rengeteg minden történt, a szálak követhetetlenek, semmi biztosat nem lehet mondani, minden potenciális vevő és az eladó is taktikázik. Ami biztos, hogy a Citigroup kb. négy milliárd dollárt szeretne kapni a kiadóért (lemezkiadó és zeneműkiadó együtt; de külön értékesítésre is nyitottak), amely ugyan ramaty pénzügyi helyzetben van, de előadói portfoliója továbbra is rendkívül értékes. A vevők között megjelent a korábban már említett Len Blavatnyik (így lényegében a Warner), a Universal Music, a Sony és a Bertelsmann is (a néhai BMG tulajdonosa). A korábbi tárgyalások során több lehetséges vevő is kiszállt, majd később mégis visszatértek a tárgyalóasztalhoz. Az ilyen jellegű fennakadások oka természetesen az ár kialakítása során a két fél között mutatkozó túlságosan nagy szakadék volt. Szóval jelenleg úgy tűnik a három másik nagy kiadó továbbra is versenyben van és nagyon érdekelt az EMI felvásárlásában, ami a négy major közül a legkisebb. A Universalnak azért lenne annyira fontos, mert így megerősíthetné az egyre ingatagabb vezető pozícióját, hasonló okok játszanak szerepet a Sony-nál is (csak ők ugye lépést akarnak tartani a Universallal, illetve átvenni tőle a vezető szerepet), a Warnernek pedig azért érdekes a dolog, mert felzárkózhatna a két legnagyobb kiadóhoz és így szinte három, majdnem egyforma nagyságú kiadói csoportosulás jönne létre. Az okok, célok tehát tisztán láthatók, amik valószínűleg azt fogják eredményezni, hogy tovább koncentrálódik a lemezpiac és a közeljövőben három cég kezében lesz az, ami eddig négyé volt, és ami hozzávetőlegesen a világ zeneértékesítésének több mint 75 %-át jelenti.

A Brit Hanglemezkiadók Szövetségének adatai szerint idén 21,3 millió albumot adtak el digitális formában, ami már eddig több mint a tavalyi összértékesítés, és nem mellesleg még hátra van karácsony, a kereskedelmileg legfontosabb időszak. Az eddigi számok alapján 2011-ben minden negyedik eladott album digitális formátumú volt, míg tavaly csak minden hatodik. Nagyot dobott az eladásokon a Coldplay új albuma, ami megdöntötte az első heti eladási rekordot a digitális formátumot tekintve. Az iTunes adatai szerint csak az ő áruházukban kb. 500 000 példányban töltötték le az Mylo Xylotot világszerte. Nagy-Britanniában összesen 208 000 darabot adtak el belőle az első héten, ebből 83 000 volt mp3 formátumú. A szövetség vezetője elégedettségét fejezte ki, hogy már karácsony előtt ilyen szépen alakultak a mutatók és nagy reményeket fűz az ajándékozási szezonhoz. Elmondása szerint az utóbbi öt évben mindig az év utolsó hete volt a legerősebb, ugyanis az emberek ekkor használják fel a karácsonyra kapott digitális zenevásárlási utalványokat. 2010 utolsó hetében 800 000 digitális albumot adtak el és reméli, hogy idén sikerül áttörni az egy milliós álomhatárt.

Elérkezett a nagy nap! Mától megvásárolható a Rammstein új dala Németországban, Ausztriában és Svájcban. (A single-ről további részletek itt.) De szerencsére a honlapjuk nem csak ezen országokból érhető el, így nekünk is megadatik a lehetőség, hogy a dalhoz készült klipet megnézzük, mivel annak is ma van a premierje. Íme:

Mein Land from Rammstein on Vimeo.

Hát igazából az annyira már nem új, főleg egy rajongónak, de eddig nem tudtam sort keríteni erre a cikkre, ezért most igyekeztem minden fellelhető, érdeklődésre számot tartó egyéb hírt felkutatni róluk. Először azonban essék szó a videóról: a Hair-Trigger című számhoz készült, ez a második klip a 2011. március 22-én megjelent Scurrilous nagylemezükhöz, amely az USA-ban a Vagrant Records, Kanadában az Underground Operations gondozásában jelent meg. A Billboard 200-on a 81. helyet érte el az első héten, majd le is került a listáról, Kanadában pedig a 8. helyen nyitottak. De ez még így is jó eredmény egy ilyen zenét játszó zenekartól, független kiadónál (a 2008-as Fortess-ből 7600 példány kelt el az USA-ban az első héten). A banda még nyáron közzétett egy, a Scurrilous japán verzióján hallható instrumentális számot, a To porter, with love-ot. November 29-én pedig folytatják USA turnéjukat, ami egészen december 22-ig tart, majd 2012 márciusában átjönnek Európába, ahol többnyire Nagy-Britanniában koncerteznek, de máshol is meg fognak fordulni, pl. Ausztriában is. (A turné állomásai ide kattintva megnézhetők.) Végül pedig következzen a videó:

Még 2011 januárjában jelentette be a Universal Music UK és a Sony Music UK, hogy egy új taktikát vetnek be a kalózkodás negatív hatásai ellen, illetve főleg az online zenevásárlások növekedésének ösztönzése érdekében. Ez volt az „on air on sale” stratégia, ami azt jelenti, hogy egy-egy single azonnal megvásárolható, amint az adásba kerül a rádióban, vagy a tévében. Ennek újdonsága ez az azonnaliság volt, ugyanis ez korábban általában úgy működött, hogy a single (akár több is) egyfajta promóciós eszköz volt, amivel keresletet akartak teremteni a később megjelenő albumhoz. Egy single akár hat héttel korábban is hallható volt, minthogy megvásárolható lett volna. (Természetesen kivételek mindig voltak és lesznek is.) Egy single rádióban, vagy tévében való lejátszása és boltban való megvásárolhatósága közötti időben pedig sokan egyszerűen csak nem tudtak várni és inkább illegális megoldások után néztek. Ezt a jelenséget volt hivatott megszüntetni, legalábbis csökkenteni ez az új modell. Tehát, mivel hogy manapság már a tegnap is késő, gondolták a fent nevezett kiadók, hogyha azonnal megvehetők az épp csak pillanatokkal korábban a rádióban hallott dalok, ezzel növelhető az általuk generált bevétel. Októberi jelentések szerint azonban ez a dolog sem lett az a gyógyír, ami egy csapásra megoldja (ilyen nem is létezik) a zeneértékesítés bajait. A Sony UK közzé tette, hogy felhagy ennek a modellnek a kizárólagos alkalmazásával és helyette minden énekes, zenekar lemezét külön egységként kezeli és olyan stratégiát alkalmaz, ami az adott albumnak a legjobb. (Bölcs gondolat.) Hogy pontosan mit is várt ez a kettő kiadó, tehát, hogy mihez képest teljesített rosszul a modell, azt nem tudom. A siker elmaradásának okaként többen említették azt, hogy nem volt megfelelő reklámja az új stratégiának, rengetegen nem is tudták, hogy akár azonnal is megvehető egy új single, illetve, hogy a négy major kiadó nem fogott össze egy átfogó intézkedéshez (a Warner és az EMI nem vett részt ezen új taktika alkalmazásában). Bizonyos szereplőknek persze hátrányos lehetett az „on air on sale”. Ezek pedig a rádiók, tévék, akiknek így egy értékes marketingeszköz esett ki az eszköztárukból, mivel nekik egy új single bemutatása mindig is különleges alkalom volt. Persze azt így is be lehet mutatni széles körben (be is kell, mivel egy átlag zenefogyasztó nem megy a zene után, a zene megy hozzá), csak ilyen esetben már nem olyan exkluzív a dolog, mivel a rádióban való meghallgatása helyett akár azonnal meg is vehetem, így e médiumok helyzete már nem olyan kitüntetett. (De ez nem akkora probléma, mert ugye kettő nagykiadó nem alkalmazta ezt a stratégiát, és a többiek is visszavettek a lendületből.)

Tehát úgy néz ki, hogy ez az új modell nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket bizonyos okokból, de a benne található felismerések mindenképpen fontosak: a régi stratégiákat alaposan újra kell gondolni és az embereknek pedig minden azonnal kell (én továbbra is ezt mondom), nem akarnak várni. Talán épp ezért és az elkényelmesedettség, a minőség iránti igény valamint a divatok iránti fogékonyság miatt „vehetők” rá egyszer az emberek, hogy közvetlenül, vagy közvetve fizessenek a zenéért. Az „on air on sale” a modellt semmiképp sem szabad a kukába dobni, sőt tovább kell gondolni. A mindent elsöprő siker tehát még várat magára, de a próbálkozás mindenképpen értékelendő.

Talán a legfontosabb mind közül, hogy nyári észak-amerikai turnéjukon már játszottak egy új dalt (By & down), ami bizakodásra ad okot, hogy esetleg újabbak követik azt, talán egy új album. Még mielőtt azonban a rajongók ebbe beleélték volna magukat, Billy Howerdel azonnal hozzátette, hogy az utóbbi elég valószínűtlen jelen pillanatban. Inkább csak dalokat terveznek felvenni és közzétenni bizonyos időközönként, ami főleg attól függ mikor van idejük a A Perfect Circle-vel foglalkozni. Neki és Maynard James Keenannek (a többi zenekartagnak is, de ők ketten a leglényegesebbek ebből a szempontból) is vannak másik zenekarai és nincs idejük arra, hogy 12-18 hónapot töltsenek egy album munkálataival, a dalírástól kezdve a turnéig, illetve kiadójuk sincs, aki finanszírozná egy lemez felvételeit. Ez utóbbit azonban nem feltétlenül problémaként fogja fel a zenekar, sőt ez nekik most tökéletesen megfelel így. Azt csinálnak amit és amikor akarnak, úgy adják ki az eredményt, ahogy tetszik nekik és senki sem irányítja, vagy sürgeti őket. Természetesen ennek a helyzetnek hátrányai is vannak, de próbálják megtalálni a középutat. Azt is elmondta a gitáros, hogy több koncertet felvettek a 2010-es őszi turnéjukon, ahol minden állomáson eljátszották mindhárom albumukat teljes egészében, és hogy ezt valamikor a jövőben megjelentetik. 2012-re vonatkozólag is vázolt terveket, amik további koncerteket (akár az USA-n kívül is) és új dalok írását tartalmazzák. Amúgy a fent említett új darab megjelentetését egyelőre nem tervezik. (Alább meghallgatható a szám élő verzióban.)

A Diamond Eyes volt az első lemez, amit már Chi Cheng nélkül írt meg a zenekar és annak turnéjára is nélküle indultak Sergio Vega kisegítő basszusgitárossal. A koncertkörút nem semmi méreteket öltött. Épp ezért is gondoltam, hogy írok róla, mert tiszteletre méltó a banda teljesítménye. 2010. április 24-től 2011. szeptember 3-ig tartott a turné (2010. április végi koncerteket is számoltam, azok még az album megjelenése előtt voltak, mint egyfajta felvezetés), és számításaim szerint 214 koncertet adtak négy földrészen. A felvezető bulik után 2010. május 7-12 között 4 fellépésük volt Európában, majd visszamentek az USA-ba, ahol május 21 és június 6 között 12 bulit nyomtak le. Ezután június 9-én ismét az öreg kontinensre jöttek, ahol főleg a nyári fesztiválokon léptek fel, 17 koncertet adva július 10-ig. Az igazán kemény menet pedig csak eztán vette kezdetét: észak-amerikai turnéra indultak, ami augusztus 6-án indult és október 24-én végződött és 61 helyszín szerepelt benne. Ilyenkor azt hihetné az ember fia, hogy kicsit lepihentek a srácok. Hát egy kicsit igen, de november 12-én már Glasgow-ban léptek fel, az újabb európai kör december 15-ig tartott, 28 koncerttel. Majd itt következett az eddigi leghosszabb szünet a turné során. A koncertezést 2011 januárjában kezdték meg újra, amikor is 21-én Auckland-ben léptek a világot jelentő deszkákra és ezzel kezdetét vette a 15 állomásos ausztrál, új-zélandi és ázsiai turné, amely február 18-ig tartott. Ezután ismét egy hosszabb pihenő volt, majd április 3-án útra keltek Dél-Amerikába (közben márciusban volt egy koncertjük Memphis-ben), ahol 5 koncertet adtak. Néhány nappal az onnan való hazatérésük után, április 14-én újra észak-amerikai turnéra indultak, amely 47 állomásos volt és június 15-ig tartott. A Diamond Eyes turné utolsó felvonása augusztus 12-én, Budapesten kezdődött (közvetlenül ezelőtt még volt 2 fellépésük az USA-ban) és szeptember 3-án ért véget Moszkvában, újabb 17 koncerttel a hátuk mögött. Tehát kb. 16 hónap alatt adott a Deftones több mint 210 koncertet. Ez azért nem semmi. El lehet képzelni, milyen az, amikor 3 hónapos turnéra mész, ez alatt több mint 60 fellépésed lesz és minden nap más városban ébredsz. Szállodába be, aztán színpadra fel, vissza a hotelbe, másnap utazás a következő helyszínre. Nem csoda, ha sokszor azt sem tudják a nagy bandák egy-egy interjú során, hogy melyik országban vannak. Ez így már nem biztos, hogy csupán a zenélés öröméről szól ez - ezt hívják zeneiparnak - de szerintem a Deftones élvezi is, amit csinál. Könnyen gödörbe is lehet kerülni ilyenkor, ugyanis egy ilyen intenzív turné során mindig történik valami, nagy a pörgés, sokat utazol, világot látsz, sokat bulizol színpadon és a mögött is, majd amikor ez véget ér, akkor hirtelen a semmiben találja magát a zenész, lelassul, unalmas, üres lesz minden. Addig, amíg újra útra nem kelnek. Sokakat ez tesz tönkre, illetve sarkall olyan megoldások keresésére, amikkel próbálják pótolni ezt a hiányt. (Persze másokat meg pont maga a turnézás tesz tönkre.) A Deftones már 23 éve a pályán van, ez bizonyítja, hogy ők tudják kezelni ezt a helyzetet, nem is beszélve arról, hogy ezt a 23 évet szinte ugyanazzal a társasággal csinálták végig. Itt pedig egy hangulatos videó, amely próbálja átadni a turné életérzést: