A Metallica és Lou Reed Lulu névre hallgató közös lemeze a megjelenés második hetének végére már le is csúszott a Billboard 200-as listájáról (október 31-én jelent meg). Ez sejteti, hogy üzletileg nem lett akkora dobás, de az előzetes várakozások számoltak is ezzel, amik 12-15000 darab értékesítését várták az első héten. Aztán ebből végül is 13 000 példány lett, a második héten pedig 3000 ment el (csak USA). Ez azt tekintve nem meglepő, hogy már a megjelenés előtt milyen hevesen támadták főleg a Metallica rajongók a lemezt. Én magam egyik előadót sem ismerem alaposan, sőt Lou Reedet szinte egyáltalán nem, így elemzést nem tudok írni erről az albumról, de pont annak köszönhetően, hogy egyiküket sem ismerem annyira, talán elfogulatlanul, új szemszögből tudok mondani egy-két gondolatot az együttműködésükről (nem a dalokról, azok milyenségéről, minőségéről). Mivel kettő, egymástól nagyon távol álló zenei és szellemi világ találkozott, így borítékolható volt, hogy egyik fél rajongói sem lesznek oda a végeredményért, és ez leginkább a Metallica táborára igaz (az meg kérdéses, hogy Lou Reed esetében beszélhetünk-e rajongótáborról). Mindezt minden bizonnyal a zenészek is sejtették már előre. Biztos vagyok benne, hogy tudták mit csinálnak, és mit akarnak elérni a lemezzel, milyennek akarják azt. Ezek után megállapítható, hogy egyáltalán nem az vezérelte őket, hogy a rajongók kedvére tegyenek, hanem valami újat hozzanak létre, új területeken kalandozzanak. A rajongók többsége nehezen veszi a változásokat, főleg az ilyen nagyokat. Lehet, hogy szerencsésebb lett volna valami fedőnéven kihozni az albumot, de egy projektért nem biztos, hogy érdemes új nevet létrehozni, főleg, hogy az emberek akkor is a Metallicához mérnék az eredményt a tagok miatt. Ez jól mutatja azt, hogy a Metallica be van szorulva bizonyos műfaji határok közé és a rajongói elégedetlenek, ha nem azt kapják, amit megszoktak, ami az ő szemszögükből érthető (bár a zenekar hangsúlyozta, hogy ez nem Metallica sorlemez lesz, szóval illene külön kezelni). Ugyan a zeneüzlet a legtöbb esetben az igények kielégítéséről szól, de néha azért előfordul, hogy egy zenekar csak úgy a kedvére való zenét ír és az meg majd kiderül, hogy az mennyi embernek tetszik. Ahogy Lars Ulrich nyilatkozta az albumról: „nem való mindenkinek, de szerintem egy fantasztikus lemez.” Egy atomfizikáról szóló könyv sem való mindenkinek, ami attól még lehet zseniális, de biztos zavart okozna az olvasótábor körében, ha pl. Stephen King előállna eggyel. Elvileg a Metallica is nagy újítóként indult annak idején, addig nem létező stílussal, csak az sokaknak tetszett. Persze azóta a banda neve egybeforrt a thrash metallal, a tagok sem egyszerű tagok már. Bármihez is fognak, a Metallica munkásságához kötik és mérik őket, nehéz elvonatkoztatni és más szerepben, zenei stílusban elképzelni őket. Amúgy az általam ismert kritikák mindegyikében a Metallica oldalán állók alkottak véleményt, de érdemes lenne megismerni a másik oldal gondolatait is. De róluk nem hallani, valószínűleg mert kevesen vannak. (Szerintem Lou Reed kedvelői jóval nyitottabbak bármiféle zenei kalandozásra.)
Végül tehát sok mindent lehet tanulni ebből az esetből: különbözőek vagyunk, különböző elvárásokkal, célokkal (nem csak a rajongókra, hanem a zenekarok tagjaira is gondolok), így nem létezik olyan lemez, ami mindenkinek tetszik, aztán vannak még azért olyan helyzetek, amikor egy banda olyan zenét csinál, amilyet akar (mert megteheti), illetve még a Metallica név alatt sem lehet akármit lenyomni az emberek torkán. Ami biztos a Luluval kapcsolatban, hogy felborzolta a kedélyeket, szerintem már ezért megérte megcsinálni, kicsit összezavarni az embereket. Ezek után vajon mit hoz majd a Korn dubstep albuma?
