Szeptember 26-án jelent meg az atlantai Mastodon új, sorban ötödik nagylemeze. A zenekarról valószínűleg nagyon sokan hallottak, mert a szakírók, metál újságok agyon sztárolták, a metál messiásaiként emlegetve őket. Ezen a banda persze csak nevetett egyet. Sok olyan ember is tud róluk, aki életében nem hallgatott ilyen zenéket, illetve nem is hallgatna. És ezek az emberek túl sokat vártak például a Hegyalján, amit nem kaptak meg. Mivel a Mastodon rétegzene, és ez determinálja a zenéjük stílusát, ami réteg jellegéből adódóan, csak egy rétegnek jön be, abból is csak egy relatív szűknek (főleg Magyarországon). Én idén tavasszal ismerkedtem meg a bandával, amikor jött a hír, hogy fellépnek a Hegyalján és gondoltam, hogy utánuk nézek. Hát ez annyira sikerült, hogy egyik kedvencemmé nőtte ki magát időközben a zenekar. Az, hogy a pályájuk kezdetéhez képest ilyen későn találkoztam velük először, kicsit másképp enged az új lemezre nézni. Nekem nem olyan egyértelmű, hogy a Mastodon „igazi” arca a Remission és az az előtti demo-k, EP-k és esetleg a Leviathan zenei világa. Sőt, legutoljára épp a Remission albumukkal ismerkedtem meg. Szóval számomra a Mastodon inkább egy jól azonosítható hangzással, ritmusvilággal, és jellegzetes riffekkel operáló zenekar, amely minden albumon kicsit, vagy nagyon mást ad, mint előtte és láthatóan tart valahova. Próbálnak nem belül ragadni egy stílus szűk határain, de ez sosem megy a zene minőségére. Persze ettől még nem biztos, hogy minden rajongójuk szeretni fogja az összes lemezüket. Nekem sem tetszik egyformán minden albumuk, de mindegyik egy olyan körben mozog zeneileg, ami közel áll hozzám, és mindegyik kiadványon vannak hatalmas kedvenceim.
A The Hunter munkálatai során folyamatosan jöttek az információk, hogy mire lehet számítani vele kapcsolatban. Mondták a srácok, hogy nem a Crack the Skye vonal folytatása lesz ez, hanem kevésbé progresszív, rövid, riff orientált dalok lesznek rajta. Leginkább a Leviathanhoz hasonlították az eredményt. Ami kb. helytálló is szerintem, ami különbség viszont, hogy jóval több a tiszta ének a The Hunter-ön, és a zene is könnyebben befogadható, slágeresebb. Amit még kiemeltek a tagok, hogy ezzel a lemezzel nem akartak sokat tökölni, mint ahogy szoktak, hanem jóval gyorsabb tempóban akarták elkészíteni. Persze nem azért, hogy több szabadidejük legyen, és mert nem számít a minőség, hanem nem akarták túlgondolni a dalokat, egy kicsit improvizatívabb, spontánabb, csapjunk a lovak közé módszerrel dolgozni. Megírják a dalokat, felveszik azokat, keverik és kész. Néhány hónap, nem több. Céljuk volt, hogy élvezettel készüljön a lemez és ez az eredményen is látszódjék. Látszódik is. Ahogy Brent mondta, szerinte részegséget és meztelenkedést fog okozni a fiatalok körében a The Hunter. A megjelenés előtt közzé tett három dal a legjobb pillanatai közé tartozik a lemeznek. A Spectrelight a régi, harapós Mastodont idézi, ez talán a legnagyobb kedvencem. Ennél egy fokkal visszafogottabb a Black tounge, de szintén remek. Na, a Curl of the burl viszont először nem tetszett. Aztán egyszer csak beette magát az agyamba a refrénnek a témája (majd később az intro riffje). Később elolvastam az egész album dalszövegeit is, amiket néha kissé nehéz értelmezni. Talán ehhez ki kell lépni a valóságból, szabadjára engedni a fantáziát, a dobozon kívül gondolkodni. Sokszor találni azért egy-két soros kapaszkodókat, amik megtetszenek, illetve pontosan azt mondják ki, amit a hallgató érez, és ez nagyban tudja növelni az albumhoz való kötődést. Szeretem még a Blasteriodot is, tetszik a szövege is, tudok vele azonosulni (talán ez a legegyszerűbb szöveg, nem kell sokat gondolkozni, mit akar mondani). A Crack the Skye világát leginkább a Stargasm és a The Hunter idézi, de azoknál rövidebb időtartamban. Ezeket is szeretem, valószínűleg annak köszönhetően, hogy a Crack the Skye lemez szerintem az egyik legjobb anyaguk. Van egy dal, ami viszont nagyon kilóg sorból, a Creature lives. Ez még az új Mastodon irányvonalban is furcsának hat. Megint ki kell emelnem a szöveget, ami nagyon jó. Maga a dal, annak intro-ja, a hangzás, az énekstílus egyből a Pink Floydot juttatta eszembe. Egyébként itt érdemes megjegyezni, hogy a dobos Brann Dailor egyre több dalban énekel már (először a Crack the Skye-on hallhattuk őt), illetve ez a szám az ő ötlete (a nyitó dallam a basszuson) alapján íródott, az All the heavy lifting pedig egy az egyben az ő munkája. Ez sem kevésbé jó, mint az eddig említettek, a szövegben szintén találtam egy-két sort, ami megfogott. Az album zárótétele, a The sparrow egy hangulatos, majdnem teljesen instrumentális darab. Kellemes dal, jó hallgatni, de ez élőben, koncertkörnyezetben szerintem nem működne. A limitált verzióhoz tartozó extra DVD tartalma azonban kicsit vékony (főleg a Crack the Skye-éhoz viszonyítva, de ott jóval több mindenről lehetett forgatni), de azért sok érdekes dolgot lehet megtudni belőle. Az Augmented reality (amely a szimpla CD-vel is elérhető) meg elég király élmény, Youtube-on több videót is lehet találni róla, érdemes megnézni őket. Tehát mindenképpen plusz pont jár az artworkért és az extrákért.
Szerintem ez a lemez is ízig-vérig Mastodon. Minden anyaguk az, csak mindegyik egy kicsit másképp. Ez az állítás ellentmondásos lehet, de szerintem így van. És valahol itt rejlik a srácok titka, varázsereje. Most úgy írtak egy, a többihez képest hallgatóbarát lemezt, hogy ez attól még nem lett popzene, nem fogják agyon játszani a rádiók, és minden meg van benne, amiért szeretni lehet a bandát. Véleményem szerint csak tettek magasról az elvárásokra, amikből volt bőven mind a szaksajtó, mind a hallgatóság részéről, és csak azt csinálták, amihez kedvük volt. Az eredmény pedig remekül sikerült, és az előbbiekben vázolt egyfajta kockázatvállalás pedig úgy néz ki bejött, mert mindenki elégedett. A zenekar és a rajongók is. Én legalább is biztosan.
