Tehát végre eljött az idő, amikor elolvashatjátok a Superbutt legújabb, szeptember 26-án megjelent lemezéről alkotott véleményem. Az, hogy ez eddig váratott magára, részben annak köszönhető, hogy nekem ez egy összetett folyamat, nagy időigénnyel, főleg, ha eleinte nem is nagyon tudom mit írjak róla, mint ebben az esetben. Aztán végül, azért csak összeállt a dolog. A kiadvány két lemezt tartalmaz, az elsőn van egy 10 dalos angol nyelvű nagylemez, a másodikon egy 4 számos magyar EP és 3 feldolgozás. A zenekar felállásában hatalmas változások mentek végbe a legutóbbi album 2008. decemberi megjelenése óta, amiről külön cikket is lehetne írni, valamint a nevek és okok részletezését nem is ítélem a tárgyhoz kapcsolódónak, annál inkább azok következményeit. Ahogy jöttek a hírek és új nevek (főleg, hogy azok mely zenekarokból érkeztek) látni lehetett, hogy az új anyag valószínűleg eléggé más irányt vesz a régiekhez képest, és hogy ez egy új Superbutt lesz. Kicsit lesarkítva, a zenekarba kerülő hosszúhajú tagok számával egyenes arányban nőtt annak metal irányultsága. Ahogy már korábban is írtam erről, az addig inkább talán modern-rock kategóriába sorolható zene metal lett (hogy abból pontosan melyik alműfaj, rábízom a stílus szakértőkre), sok duplázóval, szólókkal, néha thrash elemekkel, ritkán hörgéssel, valamint feltűnően sok vokállal. Több dalnak van „hangulata”, érzelmek tükröződnek bennük, a témákban, ami eddig talán nem volt annyira jellemző. A dalírás jelentős részét Kovács Attila jegyezte, több dalnál kiegészülve Fellegi Ádámmal, néha Práznek Tamással. Tehát értelemszerűen Kovács Attila világát tükrözi leginkább a valóban metalos eredmény. Ez a váltás talán kicsit szükségszerű is volt, mert a 2008-as You and your revolution épp közepesnél valamivel jobbra sikeredett. Voltak rajta jó dalok, de egy ugyanolyan stílusú lemez készítése már lehet, hogy zsákutca lett volna. Ezzel, a végül is természetesen következett változással sokat frissítettek a zenén, új vér került a szervezetbe, megújult a Superbutt. És akkor most következzen, amit már sokszor írtam ilyenkor. Az elmúlt három év alatt sokat változott a zenei ízlésem, ahhoz való viszonyom és ugye a tárgyalt banda is. Tudtam, hogy ez a lemez fontos lesz abból a szempontból, hogy a jövőben hogyan viszonyulok a zenekarhoz. Ilyen esetekben általában szakítás szokott következni (mint pl. Subscribe), de itt nem. De azt sem mondom, hogy rajongók érte. A régi vonal közelebb állt hozzám, mondjuk inkább úgy, hogy az én stílusom volt (legnagyobb kedvenceim az Unbeatable eleven és a Black soup), az új pedig részben fedi az ízlésemet, de lehet, hogy egy Unbeatable eleven 2 sem hozna annyira lázba már. Tehát a 2008 óta az általunk befutott pályának (stílusokat tekintve) vannak azért közös szakaszai, de bizonyos értelemben, a manapság legnagyobb kedvenceim tekintetében eléggé messze is vagyok a jelenlegi Superbutt stílustól. Így amit én gondolok erről a lemezről az az, hogy nem lett rossz, vannak nagyon jó pillanatai, de nem is ragadott magával. Vannak nagy kedvenceim rajta, név szerint a legnagyobb a Best plays, aztán Revolting kids, Cleaver, és The murder of socrates, de sok felett csak úgy elsiklok. De hogy próbáljam objektíven is szemlélni a dolgokat, szerintem, minőségi az eredmény, jó irányba lépett a banda, sok régi rajongót is meg tud tartani és valószínűleg újakat is tud szerezni, főleg a metal körökből.
A magyar nyelvű dalok a Szájon át EP sikerének nyomán íródtak és erre a korongra is négy jutott belőlük. Nekem nagyon tetszettek a Szájon át dalai, de természetesen azon a vonalon is hasonló változások zajlottak le zeneileg. Ezért a véleményem is nagyon hasonló, de talán összességében a magyar dalok jobban bejönnek, de nem a szöveg miatt. Bár azért is lehet erősebb a magyar EP, mert ugye négy jó dalt könnyebb megírni, mint tízet. A Pokolra kell nagyon ott van, a Szikra meg az egyik legjobb dal zeneileg a lemezen, nagyon jó riffek vannak benne. Az ezek után következő dalok slágerek feldolgozásai, így az eredmény is slágeresebb. Az addigi zenei koncepcióba nem annyira illik, de hát egy harmadik lemezt is legyártatni már végképp nem lett volna gazdaságos. A She’s a lady a híres Tom Jones dal átirata, a Rockin’ in a free world Neil Young számának a feldolgozása, a Panic címűről viszont nem tudom, hogy kié eredetileg. Könnyed levezetés az arcon csapó metal után.
Összegezve, szerintem egy előre, a zenekar számára a jövőbe mutató lemez készült, ami érdekesebbre sikerült, mint az előző. A rajongói vélemények elég különbözőek lehetnek, mint általában, de véleményem szerint a többségnek tetszik az eredmény. Én, aki nem a metal felől közelítettem a Superbutthoz annak idején, nekem nem teljesen, másoknak viszont pont ezért jöhet be, illetve biztosan vannak, akiknek mindegy, csak Superbutt név legyen az albumon. Ugyan eddig tehát nem nagy kedvencem a lemez, nem fog naponta megfordulni a lejátszóban, mivel néha olyan területekre téved, ami nem az én stílusom, de a Superbutt továbbra is marad az egyik kedvenc bandám és az egyik legjobb is egyben kis hazánkban. Az még sokat árnyalhat a képen, hogy mindez élőben hogyan szólal meg. Ennek tesztelésére nagyon várok, de sajnos fogalmam sincs mikor lesz rá lehetőségem. Pedig már nem ártana, mert majd’ két éve voltam utoljára Superbutt bulin. Az viszont remek volt!
