Álljon itt egy, egyik oldalról teljesen szubjektív, másik oldalról pedig objektívnek lenni akaró kritika kis hazánk egyik, ha nem a legsikeresebb, legjobb metál zenekaráról, illetve annak legújabb albumáról. De kezdjük egy kicsit korábbról! A Subscribe ma valahol az underground lét és a mainstream között van. Ahhoz nagyok, hogy egy 200-300 fős klubban lépjenek fel, a főváros kivételével, ahhoz pedig általában kicsik, hogy 500+ férőhelyes termeket töltsenek meg egyedül. A fiatalabb, metál, illetve alternatív zenék felől érkező generációk ismerik, istenítik őket, az idősebbek, illetve az előbb említett szubkultúrákon kívüliek azt sem tudják kik ők. Én nem voltam ott az első THC koncerten a középiskolájuk udvarán, de még a nagy „Subscribe robbanás” előtt voltam már koncertjükön. 2007 őszén (még a második lemez megjelenése előtt) voltam egy bulijukon, egy pécsi klubban, hát talán 100 emberrel egyetemben. Ami amúgy egy magyar underground metál bandának Pesten kívül nem is olyan rossz. Akkor a Subscribe-nak sem volt az. Ha helyesek az információim, akkor kb. 80 000 forintért léptek fel ott. Aztán időközben megjelent a később Fonogram díjjal jutalmazott Stuck Progress To Moon, ami meghozta nekik az áttörést. Olyat, amilyet magyar, angol nyelven éneklő metálbanda még nem látott Magyarországon. Kb. egy évvel később az előbb említett klubban már alig fért el a tömeg a koncertjükön, a nyári fesztiválokon is a metálszínpadok húzónevei lettek, a kisebb fesztiválokon pedig abszolút húzónevek. Még Zalaegerszegen is megtöltötték a helyi klubot! Idővel a pécsi koncertjeik is átkerültek egy nagyobb terembe, amit viszont akkor (2009) egyedül még nem tudtak volna megtölteni, ezért a 30Y-nal adtak közös bulit. Jó választás volt. Ehhez a sikerhez alapvetően a Fonogram díj adta meg a kezdőlökést, amit persze az albumért kaptak, nem csak úgy. Az az album valamivel befogadhatóbb, könnyebben emészthető volt, mint az első lemez, volt már rajta klipesnek (slágernek) szánt dal is. De önmagában egy Fonogram díj sem hozza meg a sikert, kellett hozzá az üzleti érzék, hogy ezt ki tudják használni. Hírnevük kialakításában pedig alapvető fontosságú volt a koncertjeiknek energiától duzzadó légköre is. A recept tehát valahogy így nézhetett ki: jóféle, itthon egyedülálló zene, jó dalírói képesség, profi előadásmód, egy kis üzleti érzék, Fonogram díj és persze egy csipetnyi szerencse.
Szóval ilyen események során közelítettünk az idén megjelent Bookmarks című lemezhez. Előtte azonban még (2009 végén) megjelent egy Contradictions névre hallgató EP, aminek vonala azóta nem lelt folytatásra, talán nem is akarták a srácok. Csak megmutatni, hogy tudnak ők kilenc perces dalokat írni és játszani. Itt már szerepelt szintetizátor is a zenében (élőben régebb óta, de a dalírásba itt kapcsolódott be). Ez amúgy fontos pont, legalább is számomra. Ettől ponttól fogva bizonytalanodtam el abban a tekintetben, hogy Subscribe rajongó vagyok-e. Ez az EP nem nyerte el a tetszésem. Maguk a dalok sem alapvetően, és meg kell, hogy valljam a szintis srác bevétele a bandába sem röpített a magasba. Amikor ilyen történik egy zenekarban, az készül valamire. Leginkább talán egy kicsi stílusigazításra. Persze az én (jelen esetben) maradiságommal szemben lehet mondani, hogy amúgy meg unalmassá válhatna a zene, ezzel csak színesítik a hangzást stb. Valószínűleg igen. De nekem nem jött be. Ekkoriban már az is jellemző volt, hogy az EP hosszú dalai miatt, a fesztiválokon általában kapott 60 perc műsoridő kevés dalra volt elég nekik. Ezért egyvelegben játszottak régi, kihagyhatatlan dalokat. Én jobban szeretem, ha elejétől a végéig megy egy szám, így az új felépítésű koncertjeik sem arattak nálam osztatlan sikert. Persze ha így menne a dolog, akkor meg hatalmas kedvenceimet egyáltalán nem is hallanám egy-egy bulin, még „részlet” formában sem. Valamit valamiért. Ez legyen a legnagyobb baj.
Tehát az előbbiekben vázolt folyamatok (egyre növekvő népszerűség, szintis tag bevétele, EP számomra nem tetsző dalai) miatt nagy kíváncsisággal vártam az következő nagylemezt. Úgy véltem, hogy meghatározó jelentőségű lesz a Subscribe-hoz fűződő viszonyom rendezéséhez és jövőbeli viszonyunk kialakításához. Röviden annyit mondhatok, hogy a lemez olyan lett, mint amilyenre számítottam. Még pontosabban úgy mondhatnám, hogy abba az irányba indultak, amire gondoltam. Az új korong tovább haladt a megkezdett úton, és populárisabb, könnyebben befogadhatóbb lett elődeinél. Ez több mindennek is köszönhető szerintem: egyrészt itt a lehetőség, hogy még több rajongót szerezzenek és így pénzt, még több sikert érjenek el, és biztosan ők is változtak az évek folyamán, így egy természetes alkotói változási folyamat is benne lehet a dologban. Amúgy úgy lett populárisabb a lemez, hogy egyáltalán nem kell szégyenkezni a srácoknak. Kis hazánkban sok szempontból nézve is egy jelentős, komoly albumot tettek le az asztalra. Az a bizonyos Subscribe íz továbbra is meg van a számokban. Nem telik bele néhány másodperc és tudja is az ember, hogy ez nem lehet más, mint a Subscribe. A dalok is rendben vannak, úgy értem, hogy remek szerzői teljesítmény van mögöttük, nem kevésbé összetettek, mint eddig. Csak az ének és gitártémák tovább lágyultak sok esetben, könnyebben bebocsátást nyernek az ember hallójárataiba. A dalok továbbra is Subscribe-osan eklektikusak, de ez nem teszi szétesővé őket. Ami nekem nem megy le a torkomon, azok a szintis részek, néhol pedig a vonósok (ahol vannak). Sok számban vannak remek riffek, amik magukkal ragadnak, majd a következő pillanatban egy szintifutam lerombolja ezt számomra. Az albumon már egy magyar nyelvű dal is van, amit azóta játszik is az MR 2. Ez lehet a további fejlődés egyik útja a számukra. Angol nyelven elérték amit lehetett, továbblépés talán magyar nyelvű daloknak köszönhetően lehetséges. Ez a lemez mindenképpen szintlépés a bandának, mert olyan egységes, összefüggő albumot hoztak össze olyan hangszereléssel és kompozíciókkal, ami itthon egyedülálló. Dalszerzőként nagy ugrás ez. És ezzel ráadásul még sikeresek is tudnak lenni. Az album speciális könyv formában jelent meg, tehát már a külcsínyre is tudnak áldozni, meg van rá a lehetőségük.
Ugyan nem tartozik szorosan az albumhoz a téma, de meg kell említenem a Művészetek Palotájában adott unplugged koncert koncepcióját. Hát az eddigiekből könnyen kikövetkeztethető módon ezzel sem vagyok kibékülve. A szinti mellett ez is egyértelmű nyitás a nagyközönség, a popularitás felé. Szerintem ezzel az áthangszereléssel pont a lényeg, az energia, az őrület veszik ki a számokból. Kétségtelenül divatosan fognak szólni a dalok és azt az érzetet kelthetik sokakban, hogy így értékesebbek és így már művészet, amit hallanak. Hozzá kell tennem, hogy ilyen módon áthangszerelni a dalokat nem kis munka, ami megint csak a srácok zenészi kvalitásait mutatja, de szerintem nem szerencsés. Persze a közönségsiker rám cáfol, mivel minden jegy előre elkelt, tehát nem vagyok közös véleményen a rajongók nagy részével.
Oké, láttuk, hogy itthon olyan csúcsokat hódítottak meg, ahol előtte hozzájuk hasonló zenekar sohasem járt. De külföld? Sokan kérdezik tőlük és mondják nekik, hogy miért nem mennek. Régen, még az első lemez környékén többször jártak is külföldön. Azóta nem annyira. Ott nehéz boldogulni, mert ami itthon egyedi és jó, az nyugaton is biztosan van (még ha ilyen eklektikus és magyarnak hitt zenéről is van szó, mint a Subscribe-é), ráadásul ott nagyobb a piac, több a versenytárs. Lehet külföldön koncertezgetni (nem olyan nehéz bulikat leszervezni), csak azok eredménye nem biztos, hogy kielégítő lesz. Biztosan jó buli lesz, meg hihetetlen élményekkel térsz haza, de ha belegondolsz, hogy anyagilag megérte-e, hát nem biztos. Az idő meg elment vele, addig akár itthon is adhattál volna koncerteket. Ehelyett pedig a Subscribe itthon adja is a bulikat, többször körbejárják az országot, egyre népszerűbben, biztos pénzt keresve. Itthon nagy (egyre nagyobb) halak a kis vízben. Egy külföldi (szintúgy a hazai) befutás többnyire amúgy sem a zene milyenségén múlik, hanem a tőkén, kapcsolatokon.
Összefoglalva tehát ez a lemez nagyon profi munka, szintlépés a zenekarnak, remek hangszeres tudásról tanúskodnak a dalok. (De ezt eddig is tudtuk.) Az már az én bajom, hogy nekem nem tetszik. Érthető, hogy egy ilyen szituációban a kisebb ellenállás felé halad a zenekar. Sikeres csak úgy lehetsz klasszikus értelemben, ha sok embernek tetszik, amit csinálsz. Ehhez meg olyat kell csinálni, ami sok embernek tetszik. Legtöbb esetben a kompromisszum elengedhetetlen (még a híresen öntörvényű, sosem megalkuvó zenekaroknak is kell olykor kisebb-nagyobb kompromisszumokat kötni). Ezzel az albummal képesek is lehetnek tovább növelni rajongói bázisukat, mert zeneileg olyanra sikerült, ami alkalmas erre, rajongókat pedig nem sokat veszíthetnek, mert valószínűleg nagyon kevés a hozzám hasonló eretnek a „régiek” közül, aki azt mondja, hogy nem tetszik neki ez az album. Azért is jó, hogy egyre népszerűbbek, mert így már végre nem csak a Pokolgép, Ossian vonalon mozgó zenekarok képesek arra, hogy egy vidéki városban metál zenével megmozgassanak több száz embert. A korábban vázolt problémám közben pedig megoldódott: kiderült, hogy nem vagyok többé Subscribe fan, csak kedvelő. Természetesen ettől függetlenül nyáron ugyanúgy megnézem őket, sőt kíváncsi leszek arra, hogyan fognak megszólalni az új dalok koncerten, illetve lesz-e valami újdonság a színpadképben, a régi számokra meg hatalmasat bulizok. Már egy éve nem láttam őket élőben, szóval itt is lesz az ideje meglesni a bandát színpadon!
