Valószínűleg többek hallottak már a hírről, hogy az EMI idén szeptember 26-án (bizonyos extrás verziókat később) újra kiadja az összes Pink Floyd albumot vinylen és digitálisan is. Az újrakiadások természetesen újra lesznek keverve, a legsikeresebb albumok (The Dark Side of the Moon, Wish You Were Here, The Wall) többféle verzióban (5, 6, ill. 7 lemezes extra változatban) is kaphatók lesznek, valamint egy válogatásalbumot is megjelentet a kiadó.
Most alapvetően viszont nem azt részletezném, hogy mit fog tartalmazni az a bizonyos 5. vagy 6. extra lemez, hanem egy kicsit mögé néznék ennek a kampánynak. Az első reakció ilyenkor általában az, hogy biztos elfogyott a pénze a zenészeknek, vagy csak gyűjteni akar Roger Waters egy újabb luxus sportautóra, vagy David Gilmour egy újabb kastélyára. Természetesen ők is részesedni fognak az újrakiadások hasznából, valószínűleg nem is rosszul. De például Roger Waters-nek az éppen futó The Wall turnéjára gondolva beláthatjuk, hogy valószínűleg nincsenek anyagi problémái, szintúgy David Gilmournak különböző kooperációi és szólólemezei okán. De hogy ne mindig csak az előbbi két tagot emlegessük, Nick Mason is biztosan jól él, időközben ő például írt egy könyvet a Pink Floydról (Pink Floyd Inside Out). Nem is beszélve a mindannyiukat megillető, Pink Floyd eddigi munkáival és kiadványaival kapcsolatos jogdíjakról, ami egy ilyen szintű zenekar esetében már önmagában elég a megélhetéshez. Tehát valószínűleg nem az áll a háttérben, hogy a tagoknak nem futja a napi betevőre.
Ami ezeknél is fontosabb, hogy egy album jogaival a kiadó rendelkezik (hacsak a zenész idővel nem tudja/akarja megvásárolni sok pénzért e jogokat). Tehát a lemezcégen múlik, hogy kiadja-e azokat újra. Természetesen a zenekar tagjai is javasolhatják ezt, de minden esetben a kiadó dönt. E konkrét szituációban az EMI ötlete volt az újrakiadás, természetesen haszonszerzés céljából. Nekik is meg kell élni valamiből, kellenek a nagy hasznot hozó albumok, amik kompenzálni tudják az idő közben megbukott, nem az elvártak szerint teljesítő lemezeket. (Ha egy nagy költségvetésű, mainstream sikernek szánt lemez esetében egy dal sem kerül fel a Top 40-es listára, már elég kicsi az esélye, hogy hasznot termeljen, ugyanis magas a megtérülési pont ilyen albumok esetében.) Ideje belátnunk, hogy a lemezipar az üzletről szól elsősorban és nem a zenéről.
Az EMI amúgy nagy pénzügyi gondokkal küzd. A Citigroup idén megvásárolta a céget, ennek köszönhetően a kiadó jelentős adóssága 65 %-kal csökkent és így már „csak” 1,2 milliárd font, valamint a bankóriás 300 millió fonttal fogja újratőkésíteni a lemezcéget. Tehát egy ilyen tutinak ígérkező üzlet, mint a Pink Floyd lemezek újrakiadása biztosan jól jönne. Nem is beszélve arról, hogy egy ilyen újrakiadásnak kisebbek a költségei, mint egy új album készítésének. Itt csak a kész felvételeket kell újra keverni, lemezre nyomni és piacra dobni és nincsenek stúdió, producer és egyéb költségek. (Az extra dalok esetében lehetnek ettől eltérések, de azok is alapvetően régi felvételek alternatív verziói, amelyek annak idején is készültek például a The Wall munkálatai során. Tehát nem lesznek teljesen új dalok egyik kiadványon sem.)
Hogy a másik oldalt is megemlítsük, biztosan vannak olyan emberek, akik nem a pénz felől közelítik az újrakiadást, hanem örömmel fogadják azt. Vagy azért mert hiányos a gyűjteményük és most lehetőségük lesz teljessé tenni azt, ráadásul különleges extra változatokkal, nem is beszélve azokról a rajongókról, akik még nem is éltek, amikor a The Wall megjelent, és nekik itt a kitűnő alkalom, hogy beszerezzék ezeket a lemezeket. Főleg, hogy manapság elég kevés Pink Floyd albumot lehet megvenni újként vinylen. (Többnyire a The Dark Side of the Moont a megjelenésének 30 éves évfordulója okán történt újrakiadásának köszönhetően, illetve ezen kívül néhány további albumot.) Ez és a bakelitek iránti évek óta növekvő érdeklődés is szolgáltatott alapot az újrakiadásra. Természetesen biztosan drágák lesznek ezek, főleg az 5-6 lemezes változatok. De itt különbséget kell tenni aközött, hogy kinek? Nekünk, magyaroknak egy szimpla bakelitlemez 4-5000 Ft-os ára is sok, de be kell látnunk, hogy nem is Magyarország a legfontosabb lemezpiac a világon, így a kiadók nem a magyar fogyasztók kegyeit keresik elsősorban. De például egy angolnak ugyanennyiért fontban nem hinném, hogy megfizethetetlen lenne egy album (az Amazonon is kb. ennyibe kerülnek a bakelitlemezek, vagy olcsóbbak, például szimpla AC/DC vinylt lehet venni 15-18 dollárért is, az angol üzletben ennél kicsit többe kerülnek), persze az 5-6 lemezes változatok még drágábbak lesznek, de többet is kapunk a pénzünkért. Szóval lehet mondani a magunkét, hogy persze már megint kiadja a lemezcég ezeket az albumokat, sosem elég nekik a pénz, még egyszer le akarják húzni az embereket. Azonban nem kötelező még egyszer megvenni, ha egyszer már megvásároltuk azokat. (Persze jobban meggondolva ez sem ilyen egyszerű, mert aki megvette annak idején a dupla The Wallt, most ettől függetlenül lehet, hogy nagyon szívesen megvenné azt az új 7 lemezes verzió miatt. Ezek a „luxus” változatok elsősorban pont őket célozzák meg, illetve a tehetősebb rétegeket, az ilyen kiadványok nagyobb hasznának realizálása céljából.)
A lemezcégeknél egy újrakiadással kapcsolatos döntés első körben nem azért születik meg, mert pénzt akarnak csinálni, hanem mert tudják, hogy az emberek, a rajongók (akik mi magunk vagyunk) meg fogják venni azokat a lemezeket és így rengeteg pénzt lehet csinálni. Legfontosabb tehát, hogy van rájuk igény, ugyanis ha senkinek sem kellenének ezek a albumok, biztos, hogy a kiadók nem foglalkoznának velük.
Összefoglalva ez az egész újrakiadós, meg extraváltozatos dolog a mi, a rajongók kereslete miatt működik. Ez, a sok esetben vak kereslet az, ami a ’70-es évek elejétől hatalmas, milliárdos üzletté tette a rockot. Nem véletlen, hogy akkoriban szinte kockázatmentesnek gondolták a pénzemberek a rocküzletbe való befektetést, mert a jól kialakult folyamatoknak, sztárcsinálási mechanizmusoknak és emelkedő életszínvonalnak köszönhetően tonnaszámra fogytak a lemezek. A kiadók, üzletemberek, menedzserek csak észrevették ezt az igényt, amit igyekeztek minél hatékonyabban kielégíteni, természetesen haszon reményében. A rock, mint zene, kultúra, művészet már a rock&roll megjelenése után néhány évvel elvesztette a tisztaságát. Ugyanis ahol a fizetőképes kereslet, ott a pénz és így nagyon hamar a profitszempontok uralkodnak el bármilyen területről is legyen szó. A Pink Floyd lemezek újrakiadásának esetében sincs másról szó, mint az emberek látens vagy explicit igényeinek kielégítéséről, amely folyamat pedig a piacgazdaság alapja.
